1000album - villámkritikák

CLS 2008

A pécsi 30y zenekarról a rendkívül sikeres kezdés, aztán a kevésbé sikeres, de legalább olyan fontos harmadik album után nem gondoltam, hogy képesek újat mutatni, és de rosszul is gondoltam! A Pankkk.. pályázaton elnyert minimális összeg, valamint Beck Zoliék kreativitásának segítségével a zenekar negyedik albuma egy elképesztően erős, a legjobb értelemben vett magyar alternatív-pop anyag lett, ami aztán végképp bárkinek ajánlható, aki kicsit is fogékony az efféle zenére. Beck Zoliék nagyon értik már a dolgukat, és amíg néhány gyerekbetegség még fellelhető volt a korábbi lemezeken, így például a sokszor művészieskedő, banális szövegek, mára már teljesen levetődtek, és egy letisztult, jóformán töltelékszámok nélküli időtöltést kínáló albummal ajándékozták meg a nagyérdeműt. Emellett maga a zenészek még szimpatikusabbak lettek, ahelyett, hogy eltűntek volna a süllyesztőben, vagy különböző manírok miatt ellenszenvet vívtak volna ki maguknak.
A mindenki szerint abszolút sláger Felhő még csak nem is jelenti a lemez csúcspontját, és ez úgy vélem, elég sokat elárul a minőségről: a kezdő Hajóra szállt nyitó zongorája például örökre beírja magát az elménkbe, a lassan beúszó énekes-gitáros részek pedig csak hab a tortán. Aztán van itt még gyufagyújtás hanggal meghintett Gyújtósnak való, vagy a vélhetően rendkívül személyes, inkább átvitt értelemben értelmezhető Dajkák meséje, a 30y nem tud már hibázni. A kutyák meg emberek című szerzemény jelent egyedül üresjáratot nekem, de lehet, hogy csak azért, mert nem hallgattam meg elégszer, mindenesetre tizenkettőből egy elég jó aránynak számít.
Ennyi idő után már nyilvánvalóvá vált, hogy Beck Zoli ért a szövegíráshoz is. Először még emlékszem, hogy egyértelműen imposztornak éreztem, főleg a sokszor oda nem illő, feleslegesen túlspilázott rímek miatt. Azóta kiderült, hogy a Bérczesi-féle szövegírói vonal helyett inkább a Lovasi András nevével fémjelzett szövegírói "iskolát" választotta Zoli, a maga minden előnyével és hátrányával együtt. A negyedik lemez azonban már egyértleműen saját stílusról árulkodik. Értelmes és tiszta, a másolás vádja egyáltalán nem él, ilyennek kell lennie napjainkban egy rocklemeznek.
Katarzisélményt is tartogatnak nekünk, nem is keveset, ezek közül a legintenzívebb minden kétséget kizáróan az Azt hittem érdemes utolsó harmada, ami bár nem eredeti ötlet, feltétlenül érdemes a figyelmünkre, hiszen az eszméletlen döngölés oly erővel ellensúlyozza az addig inkább szövegében súlyosabb témát, hogy öröm volt hallgatni. A Karambol abszolút slágeressége pedig magáért beszél, míg érdekes és megmosolyogtató volt hallani a legutolsó szám legutolsó mondatát, ami naivan, poénkodva zár le egy kezdetet, vagy kezd el egy lezárást. Ezt döntse el mindenki maga.
A No 4. tehát egy már eszméletlenül jó anyag, ami jelzi, hogy a 30y-t nem szabad leírni, mi több: egyáltalán nem csak a jelenleg célközönség zömét jelentő tinédzser korosztálynak szól, sőt!

10/8

Astralwerks 2009

A Bat For Lashes elnevezés egyetlen angol-pakisztán művésznőt rejt, aki képességei birtokában nem kis jövő előtt áll nagy valószínűséggel. A Two Suns már nem első albuma, benne van a bizniszben már egy ideje, mégis a legfrisebb anyaga felemásra sikeredett.
A lemezt elindítva egyből kiderül a kislemezre szánt Glass alapján, hogy a nagyszerű dalszerzői vénával megáldott lányka nagyon otthon van a melankólia területén. Mindezt egyszerű kíséretekkel támasztja alá, gyönyörű énekhangja pedig tetézi be az élményt: egészen szuggesztív erejű, nem feltétlenül változatos, de elképesztően jó dallamokkal teletűzdelt lemezt rakott le a nagyérdemű elé. A második szerzemény, ami a Sleep Alone címet viseli, abszolút csúcspontja a Two Suns-nak, és egészen a lemez közepéig mindegyik track hasonló minőségi tengelyen mozog, képtelen hibázni. A Daniellel a lemez addigi elég lassúkás, de nem idegesítően lassúkás ritmusa felpörög, ez a szám egy aranyos, de átlagpopos megszólalásával nem rossz, de nem is elég maradandó.
Ami még mindenképp említésre méltó, az a Piece of Mind: egy összeolvadós pszichedelikus dal, ami nem túlzás, egy az egyben az Jefferson Airplane öröksége. Az énekes csajszi hangja kísértetiesen hasonlít Grace Slick nagyszerű orgánumára, a távolbamutató spirituáléról meg úgy vélem, nem is fontos szót ejtenem. Nagyszerű pillanatok.
Aztán sajnos rájövünk, hogy miért is húzza le a külföldi és hazai kritikusok többsége a lemezt: a második felére, szinte hajszálpontosan a közepétől már a teljes agyeldobás állapotába juttat hányaveti lazasággal. A mérleg átlendül a holtponton, és sajnos sokszor öncélú elszállós darabokba torkollik mindaz az innováció, amit a lemez első felébe beleöltek. Unalmas darabok követik egymást, és már minden jóhiszemű rajongó is megérzi, hogy ez a pszichedélia már nem az, amivel nyitott a Two Suns. Sajnos a felemássága miatt, hogy pont a második fele a rosszabb, így az marad meg elménkben, kap csak annyi pontot, amennyit. Az első feléért viszont szinte kötelező meghallgatni a lemezt!

10/6

Epic 1979 42:34

Jacko egyik legjobb albuma nagyszerű slágerekkel teletűzdelt, amik közül szinte egyik sem jutott a Thriller számainak sorsára: nem játszák szanaszét a rádiók, és nem unja mindenki még ennyi idő után sem. Nagyszerű alapokkal megáldott szerzemények közül talán a lemezt nyitó Don't stop 'till you get enough az egyik legerősebb, de az egész lemezt körbelengi valami nagyon dinamikus hangulat. Ezt többek között a nagyszerű basszusjátéknak, valamint a funkyhoz elengedhetetlen trombitahangok remek használatának köszönhetjük. A ritmusszekció képtelen hibázni, és bár váltásaik többsége elég standard megoldások, az összhatás feledtet velünk minden rosszindulatú benyomást. Ehhez hozzájön még Jacko énekhangja és a jól ismert nyögések, melyek jelzik, hogy a pop királya nem véletlenül lett a pop királya. Az pedig a lemez készítésének időpontjából egyértelművé válik, hogy mennyien nyúltak, tőle akár a zenét, akár a hangképzést figyeljük. Ami most hirtelen az eszembe jut: néhány száma például egy az egyben kerülhetett volna rá George Michael bármelyik lemezére, hisz bár a zene kicsit elüt tőle, a hangja kísértetiesen hasonlít mindenki kedvenc popidoljára.
Egyedüli mélypontot talán a She's out of my life-nál érzek, ami hozza a poplemezeken sajnos állandósult lassú, érzelmes kötelezőt, de semmi extrát nem nyújt; a minimális billentyűkíséret érzelmes, de semmiképpen sem maradandó. Jacko hangja aztán persze ezt is megmenti, ahogy az erre rímelő, de már több fantáziával megáldott I can't help it című szerzeményben is brillírozik.
Jacko megtépázott hírnevének itt még nyoma sincs, '79-ben éppen a még magasabb csúcsok meghódítására készült, és a sokkalta kisebb nyomás hatására pályafutásának egyik ékkövét tette le az asztalra. Az pedig, hogy az utókor által polírozott fénye eltörpül a Thrilleré mellett, még bájosabbá és szerethetőbbé teszi az Off the wall-t. Kétségkívül remek album.

10/8

Sziasztok! Második blogom a Zongo után/mellett, ahol ezentúl villámgyorsan kreált villámkritikák/vélemények olvashatók. Mivel első posztom itt, ezért bátorkodom valaki segítségét kérni, aki jártas a blogok testreszabásában. Köszönöm előre is, nektek pedig jó szórakozást az olvasáshoz és a zenehallgatáshoz!