CLS 2008
A pécsi 30y zenekarról a rendkívül sikeres kezdés, aztán a kevésbé sikeres, de legalább olyan fontos harmadik album után nem gondoltam, hogy képesek újat mutatni, és de rosszul is gondoltam! A Pankkk.. pályázaton elnyert minimális összeg, valamint Beck Zoliék kreativitásának segítségével a zenekar negyedik albuma egy elképesztően erős, a legjobb értelemben vett magyar alternatív-pop anyag lett, ami aztán végképp bárkinek ajánlható, aki kicsit is fogékony az efféle zenére. Beck Zoliék nagyon értik már a dolgukat, és amíg néhány gyerekbetegség még fellelhető volt a korábbi lemezeken, így például a sokszor művészieskedő, banális szövegek, mára már teljesen levetődtek, és egy letisztult, jóformán töltelékszámok nélküli időtöltést kínáló albummal ajándékozták meg a nagyérdeműt. Emellett maga a zenészek még szimpatikusabbak lettek, ahelyett, hogy eltűntek volna a süllyesztőben, vagy különböző manírok miatt ellenszenvet vívtak volna ki maguknak.
A mindenki szerint abszolút sláger Felhő még csak nem is jelenti a lemez csúcspontját, és ez úgy vélem, elég sokat elárul a minőségről: a kezdő Hajóra szállt nyitó zongorája például örökre beírja magát az elménkbe, a lassan beúszó énekes-gitáros részek pedig csak hab a tortán. Aztán van itt még gyufagyújtás hanggal meghintett Gyújtósnak való, vagy a vélhetően rendkívül személyes, inkább átvitt értelemben értelmezhető Dajkák meséje, a 30y nem tud már hibázni. A kutyák meg emberek című szerzemény jelent egyedül üresjáratot nekem, de lehet, hogy csak azért, mert nem hallgattam meg elégszer, mindenesetre tizenkettőből egy elég jó aránynak számít.
Ennyi idő után már nyilvánvalóvá vált, hogy Beck Zoli ért a szövegíráshoz is. Először még emlékszem, hogy egyértelműen imposztornak éreztem, főleg a sokszor oda nem illő, feleslegesen túlspilázott rímek miatt. Azóta kiderült, hogy a Bérczesi-féle szövegírói vonal helyett inkább a Lovasi András nevével fémjelzett szövegírói "iskolát" választotta Zoli, a maga minden előnyével és hátrányával együtt. A negyedik lemez azonban már egyértleműen saját stílusról árulkodik. Értelmes és tiszta, a másolás vádja egyáltalán nem él, ilyennek kell lennie napjainkban egy rocklemeznek.
Katarzisélményt is tartogatnak nekünk, nem is keveset, ezek közül a legintenzívebb minden kétséget kizáróan az Azt hittem érdemes utolsó harmada, ami bár nem eredeti ötlet, feltétlenül érdemes a figyelmünkre, hiszen az eszméletlen döngölés oly erővel ellensúlyozza az addig inkább szövegében súlyosabb témát, hogy öröm volt hallgatni. A Karambol abszolút slágeressége pedig magáért beszél, míg érdekes és megmosolyogtató volt hallani a legutolsó szám legutolsó mondatát, ami naivan, poénkodva zár le egy kezdetet, vagy kezd el egy lezárást. Ezt döntse el mindenki maga.
A No 4. tehát egy már eszméletlenül jó anyag, ami jelzi, hogy a 30y-t nem szabad leírni, mi több: egyáltalán nem csak a jelenleg célközönség zömét jelentő tinédzser korosztálynak szól, sőt!
10/8
